Tölli Balázs líceumigazgató gondolatai:

Dacolva az esővel ismét itt a Deákkútnál bocsátjuk Önöket útjukra öreg iskolánkból, az Evangélikus Líceumból; bízva jövendőjükben, de gondolva a régiekre is, akik majd 200 éve gyűltek először össze itt az erdő árnyas fái alatt, a forrásvíznél. Saját kezük munkájával rendezték, csinosították a kút környékét. Az ide vezető utat, amin felfelé jöttünk, s majd ballagunk vissza a város felé is ők építették. A régi diákok elkötelezése többszörös szimbolikával utal az Úristennek az önök jelenén és jövendőjén nyugvó áldására. Mert, ahogy Ők nem hitték el akkor, hogy értelmetlen és felesleges összetartó, egymásért felelősséget érző emberek közösségét építeniük, úgy Önök sem hiszik ma, hogy üres pátosz csupán együvé tartozásuk biztos tudatában együtt lenniük most. De iskolájuk is - már, ha érezni képes, de a benne élő közösség biztosan - a régiekhez hasonló érzésekkel bocsátja Önöket útjukra most. Ez természetesen jórészt és legtöbbjük esetében a büszkeség, de még nagyobb részt a reménység, hogy bizonyos szavak új értelmet nyertek/nyerhettek a Líceum falai között:

Diák

Közösség

Barátság

Remény

Menedék

Örömökre és nehézségekre egyaránt emlékezni fognak majd, visszatekintve az itt töltött időre, s reménységünk ebben, hogy az elsővel kapcsolatban a hálaadás lehetőségével, tán tapasztalatával, míg az utóbbi esetén a menedék biztonságával, de legalább lehetőségével indulnak, útjukra Rád tekintek, én.

Uram, Uram! Hozzád menekülök - ahogy szól a mai napi zsoltárunk is.

Kedves diákjaink! Ahhoz kétség nem fér, hogy a következő években Önökre mindannyiunknak nagy szüksége lesz, mint fiatal felnőttekre. Bátorságukra, hűségükre, emberségükre. Bátorságra nem csak az igenek, de a nemek kimondásában is, hűségre az igaznak hitt értékhez való ragaszkodásban, és emberségre mindezeket betölteni Isten kegyelméből legjobb szándéka szerint.

Újabb közösségekbe lépve is legyenek hálásak azért, ha néha érezhetően többet kaptak valamiből; tehetségből, képességből, szorgalomból..., mert akinek több adatott, attól több is kívántatik, de leginkább abban, hogy abból, amije van, próbáljon mindig többet adni másnak. Így épülhetnek csak fel erős közösségei a jövendő Magyarországnak. Érezzék hát Önök is: ha kaptak itt valamit; mellé egy feladatot is: építsék a testvéri közösséget az emberek között.S ha itt többeknek liturgiáink igehelyei, mint a folytatás lehetősége már a fülükben cseng, gondoljanak arra, hogy az önfeláldozó szeretet nem az önmagunk feladását, de értékeink, megkapott ajándékaink dölyfös őrzése helyett azok átadását jelenti, s ha ezen értékek között ott van, hogy Önök a Líceumhoz, Sopronhoz, s legyen akár magyar akár német az anyanyelvük a magyar hazához tartoznak, akkor azt bátorsággal, hűséggel és emberséggel adják át majd azoknak, akik Önökre bízatnak.

Nem csak az a feladat most és a következő években - kedves ballagók-, hogy mindenki éles szemmel figyelje, hogy hol és miben van a boldogulása, de az is, hogy soha ne feledje, hogy kicsoda is valójában. Nekünk, mai negyveneseknek, ötveneseknek, idősebbeknek azt kell leginkább megköszönnünk most Önöknek, ha azzal az elszánással indulnak el, hogy visszatérnek; s önöknek van módjuk most megköszönni a Jóisten kegyelmét, hogy visszaváró útraindítást kapnak szüleiktől, iskolájuktól, a magyar nemzettől.

Mi fogja jelenteni a hazát 10-20-30-60 év múlva?

Sok soha nem feledhető mélyen bevésődött emlék, s ezek között ott lesz ennek a négy, öt, nyolc évnek is sok emlékmozaikja: egy barát megértő tekintete, az orgona illata május elején; a szeretet, ami megnyitja a másik szívét és ami megnyitotta az Önökét is.

Isten áldja meg magukat! Erős vár a mi Istenünk!

Tóth Cseperke végzős diák köszöntője

Ballagás napja van. Egyben a hálaadás, a köszönet és a számvetés napja.

Hálaadás Istennek, köszönet szüleinknek, családunknak, tanárainknak, iskolánknak és számvetés saját magunknak.

Mi, akik ma innen elballagunk, az itt töltött évek alatt szellemiekben, tudásban, lelkiekben, hitben erkölcsben, tartásban, hagyományokban gyarapodtunk.

És amint mind ezekben nőttünk, úgy sokasodtak ezekkel együtt gyarlóságaink, mulasztásaink, mindaz, ami esendővé, sebezhetővé tesz.

S hogy ez is tudatosul immár bennünk, talán azt jelenti: csak-csak felnőttekké váltunk. Iskolánk falai között, az egymást követő tanórák alatt, akár érdekesek voltak, akár dögunalmasak: mi mégis, észrevétlenül felnőttekké váltunk.

Minket, mai végzősöket felnőtt ifjakként szólít meg az Ige:

"Mert ki tesz téged különbbé? Mid van, amit nem kaptál? Ha pedig kaptad, mit dicsekszel, mintha nem kaptad volna?" (1Kor 4,7)

Évek hosszú során keresztül, csaknem 2 évtizede folyamatosan kapunk, kapunk, kapunk szellemi, lelki, erkölcsi javakat, tanácsokat, útmutatást, kérést, feladatot.

Az iskolai évek alatt kapjuk az életet, a családot, a tanítóinkat, aztán tanárainkat, felnőtteket, a minket nevelőket, olykor zavaróan bosszantó módon rendre utasítókat.

,,Mid van, amit nem kaptál?”

Ma pedig egy olyan fejezete következik életünknek, kedves diáktársaim, amelyben elkezdhetünk mi is adni.

Ma úgy búcsúzunk az utánunk jövőktől, hogy elkezdhetünk adni mindabból, amit összegyűjtöttünk az iskolai évek alatt, a Líceumban.

Mi mától elkezdjük magunkban átformálni, átgyúrni, összeilleszteni a kapott javakat, értékeket.

És Ti, akik itt maradtok, licista diáktársaim: igyekezzetek talán nálunknál jobban, tudatosabban ,,gyűjteni”, mert Nektek is elérkezik az a nap, a ballagásotok napja, amelytől fogva elkezdhettek majd adni.

,,Mid van, amit nem kaptál?” Ez az üzenet a sáfárságról is szól, arról a felelősségről, amellyel tovább kell kamatoztatnunk és adnunk mindazt, amit kaptunk.

Köszönjük a Jóistennek talentumainkat, lehetőségeinket. Köszönjük szüleinknek, családunknak támogató szeretetüket.

Köszönjük Iskolánknak, Tanárainknak a szellemi, lelki és tudásbeli értékeket, mindazt, amit magunkkal vihetünk a Líceumi évekből, és hogy felvérteztek az adás készségével, hogy a közösséget gyarapítani tudjuk munkánkkal.

Első líceumi évnyitómon azt ígértem az évfolyamon nevében, hogy „úgy fogunk viselkedni, hogy ha nyolc év múlva a Deákkútnál ballagunk, büszke legyen ránk a Líceum”

Az ígéretet – ma még alig felnőttként már tudom –, hogy amolyan emberi módra sikerült betartanunk.

Gyarlóságainkkal, esetlenségeinkkel, meggondolatlanságainkkal, felületességeinkkel hibáinkkal együtt, de többé-kevésbé a jó akarat szándékával.

Azt kívánom a Líceumnak, hogy olyan éveket hozzon a jövő, amelyben az iskola múltjához, hagyományaihoz, szellemiségéhez méltó generációk hossza sora juthat itt tudáshoz, tapasztalathoz, ismerethez.

Hogy minden mai és jövőbeli líceumi diák találja meg a neki szánt helyet, feladatot, ahol betöltheti küldetését, ahol a leginkább és a legtöbbet adhat közösségének a kapott értékekből, mindabból, amit a Jóistentől ajándékba kapott.

Isten áldja a Líceumot, Isten áldjon Benneteket!

Kiss Jenő, 50 évvel ezelőtt végzett öregdiák a következő gpndolatokkal kívánt sikeres jövőt a 2011-ben végzős licistáknak:

Igazgató Úr! Hölgyeim és Uraim! Kedves Tanárok és Diákok! Kedves Hozzátartozók! Mindenek előtt azonban kedves Ballagók, kedves Maturandák és Maturandusok!

Tavasz van. Virágillat és madárének. Új életre ébredt a természet, s mintha mi is új erőre kapnánk. Tavasz volt 50 évvel ezelőtt is, amikor a Berzsenyi Gimnázium 4.a. és 4.b. osztályos tanulói ballagtak, azaz: ballagtunk. Emlékszem: ezen a napon különös varázs és különös belső, ünnepi feszültség fogott el bennünket. Központba kerültünk, rólunk szólt a nap. Olyan ünnepélyes volt minden. Szeretteink, tanáraink, diáktársaink, barátaink vettek körül bennünket. A lányok különösen is szépek, vonzóak voltak, szinte belesajdult a szívünk annyi szépség láttán. Tele voltunk reményekkel és tettvággyal. De azt is tudtuk: az éretté válás küszöbére jutottunk, s a Hogyan tovább? izgató, nagy, olykor bizony nyomasztó kérdése előtt álltunk. Az érettségi vizsga várt ránk, egyetemi és főiskolai felvételik előtt álltunk. S búcsúzások előtt: búcsúznunk kellett a barátoktól, az iskolától, tanárainktól, legtöbbünknek pedig Soprontól is. A nagy É-vel írott Élet kapujában, a felelősség eddig ismeretlen új dimenziói előtt álltunk. Ahogy a most ballagók is.

50 év múltán mi már pontosan tudjuk: sorsunk kedvezése volt, hogy ebben az iskolában tanulhattunk. Mert megalapozott általános tudással, műveltséggel és szilárd értékrenddel mehettünk ki az életbe, s ezt bizony szüleink mellett elsősorban iskolánknak köszönhettük. Ifjúi lelkesedésünkből megtartottunk sokat, a helyesnek, jónak megismert eszményekhez való ragaszkodásunk a viaskodások ellenére is töretlen maradt. Ezért gondolunk hálával egykori iskolánkra és tanárainkra. S milyen jó, hogy megőrződtek az itt szövődött barátságok. Az öt évenként ismétlődő érettségi találkozók visszafiatalodásunk felejthetetlen színterei: újra átéljük diákkorunk vidám perceit, az egykor volt diákközösség szívmelengető érzését. Milyen jó, hogy ismerhetjük a megtartó emlékezet erejét! Kívánom, hogy az iskolaalapítás 454. évében ballagók is így emlékezhessenek 50 év múlva. Ady pontos látleletet adott arról a különös érzésről, ami a mindenkori érettségizőket, ballagókat rabul ejti. Üzenet egykori iskolámba című versében ő is hálás szívvel emlékezik vissza: „Én iskolám, köszönöm most neked, Hogy az eljött élet-csaták között Volt mindig hozzám víg üzeneted. Tápláltad tovább bennem az erőt Szeretni az embert és küzdeni S hűn állni meg Isten és ember előtt”.

Kedves Ballagók! Önök kihívásokkal teli új világban kezdik meg felnőtt életüket. Mennyivel másabb ez a kor, mint az 50 évvel ezelőtti. Rengeteg lehetőség, de új árnyoldalakkal. Nekünk annak idején nem volt messze az 56-os forradalom leverése s az azt követő szomorú, szigorú időszak. Az első érettségi találkozóra csak rendőrségi engedéllyel jöhettem, ugyanis állandó lakhelyem a Sopront is magában foglaló határsávon kívül esett. De az infrastruktúra is kezdetleges volt a mai számítógépes világhoz képest. Televíziót a kollégiumi igazgatói szobában néztem életemben először, amikor a bécsi adást fogva (ez önmagában nagy dolog volt) néhány felsős diák is megnézhette, hogyan futballozik Puskás a Real Madridban). Önöknek a technikai lehetőségek már-már korlátlannak tűnő környezetében, a kinyílt, globalizálódó világban, a korábbiakhoz képest elképzelhetetlen információzuhatagban kell megtanulniuk az életben és dolgokban való eligazodás és kiigazodás, s ami ezzel egy, az okos válogatás művészetét: mi jó, mi hasznos számukra és közösségük, a család, a nemzet számára. A leghűségesebb városban bizonyára kaptak elegendő érvet arra, hogy például a hűség sem elavult kategória, legyen szó eszményekről, családról, iskoláról, nemzetről. Az eligazodni képes fiatalokra sok szép, sok jó, és sok teendő is vár. Bátran el kell indulniuk, az embert minden úton várják! Adyt idézem megint: „Bár zord a harc, megéri a világ. Ha az ember az marad, ami volt: Nemes, küzdő, szabadlelkű diák!” Maradjanak ilyenek! Nemesek, küzdők, szabadlelkűek! S ne feledjék: mi, öregdiákok nemcsak reméljük, hanem el is várjuk, hogy öregbítsék majd iskolánk, Sopron és a magyarság hírnevét!

Ezeknek a gondolatoknak a jegyében kívánok Mindnyájuknak sok-sok szépet és jót, sok sikert és örömöt felnőtt életükben! S a Taubner-serleget képviselőjüknek átadva veszem föl Önöket iskolánk öregdiákjainak a sorába.